az életem.

te nem értheted, s én sem érthetem. Csak azt érzem, hogy narancssárga az életem.

Most nem az számít, hová megyünk, csak menjünk valahová.

Versenyló vagyok, aki remegve, türelmetlenül arra vár, hogy végre eldördüljenek a pisztolyok és rohanhassunk...

A körpályán, a körforgásban, a semmibe és vissza, csak menjünk és élvezzük, ahogy a szél süvít a fülünk mellett és ahogy dobban a talpunk a homokon. Futni, csak a boldogságért és a szabadságért... Miközben süt rád a nap, vagy esik az arcodba az eső, megpróbál eltéríteni a szél. Csak érezd, hogy élsz... hogy közvetlenül érintkezel a természettel és megérted, hogy ő is csak arra vágyik, hogy élhessen és terjedhessen a saját ideje erejéig.

Végre elindulni, nem a verseny miatt, mert nem az a lényeg. Hanem szárnyalni és repülni a szívünkkel az ég felé. És legszívesebben kinyitnám magam, ha lehetne és szabadon engedném a lelkemet, hogy repülje körbe a Földet, szálljon magasan és alacsonyan is, lassan és gyorsan egyaránt, lássa meg az emberek mosolyát és szenvedését, az életüket, a mindenségüket, a saját kis világukat. Szállnék a végtelenbe, hogy utána újra földet érhessek, majd megint felszállhassak. Szeretném szeretni az egészet. A körforgást. A szabad rabságot, még szabadabbat. Szeretnék a saját korlátaim rabja lenni, csak egy kis időre. Csak egy picit, úgy, mint álmaimban...

Ha a testem már meghalt, de a lelkem még nem olvadt eggyé a mindenséggel, szeretném érezni a honvágyat az elmúlt életem felé. Még egyszer, utoljára. Az olyan szép lenne... :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.